Magyar fordítóiroda lévén gyarkan szembesülünk azzal a széleskörűen elterjedt nézettel, hogy a magyar az egyik legnehezebb nyelv a világon. Ugyanakkor számos könnyebbséget is rejt némely nyugat-európai nyelvekhez viszonyítva. Továbbá – ahogy a vicces kedvű nyelvészek mondani szokták – bármely nyelv megtanulható 5 év alatt, hiszen egy ötéves gyerek a világ bármely országában folyékonyan és helyesen beszéli az anyanyelvét.
Lássunk pár „legendás” nehézséget, de pár elfeledett egyszerű vonást is. Azt az olvasóra hagyjuk, hogy szerinte ezen sajátosságok alapján megérdemli-e a magyar a „legnehezebb európai nyelv” címkét.
Könnyebbségek:
Gyakran elfelejtjük azzal népszerűsíteni nyelvünket, hogy a némettel és a franciával ellentétben (igaz, az angolhoz hasonlóan) a magyarban nincsenek nemek. Így a nyelvtanulónak nem kell automatikusan egy nemet is megtanulnia egy új szó megtanulásakor. Egyébként a magyar mindig is elég polkorrekt nyelvnek volt tekinthető: gondoljunk arra, hogy csak egy személyes névmásunk van az egyes szám harmadik személyére (ő), ami nem jellemző az indoeurópai nyelvekben; inkább a „testvér” szót használjuk egy hétköznapi beszélgetésben (pl. „hány testvéred van?”), mint a körülményes fivér, nővér változatokat, illetve a foglalkozásneveknél sem visszük túlzásba a nemek elkülönítését: a rendőr, az igazgató, a tanár jelenthet nőt is (még akkor is, ha kiegészíthetők a -nő utótaggal).
A magyarban nincs jövő idő, ez számos nyelvvel összehasonlítva nagy könnyebség. A jelen idő + majd használatánál nem sok könnyebb szerkezet van, főleg, hogy a majd el is hagyható. (A fog + főnévi igenév szekezettel most ne foglalkozzunk, hétköznapi nyelvezetben egyre ritkább.) Az is nagy öröm lehet egy új nyelvtanuló számára, hogy csak egy múlt időnk van.
Nem kell többes számot használni a számok után. Sokszor bele se gondolunk, hogy mennyire egyszerű ez más nyelvekhez képest – az hagyján, hogy a legtöbb nyelvben többes szám kell a számnév után, de a szláv nyelvekben ráadásul más esetet vonz az 1-re, a 2-3-4-re, illetve az 5 feletti számjegyekre végződő számnév. Ehhez képest hihetetlenül egyszerű az egy fa, két fa, sok fa, nemde?
A kiejtés összhangban van az írásmóddal. Bár jó sok hangunk van, és némelyik magánhangzó megtanulása nehézséget okozhat egy külföldinek, de legalább biztosan tudhatják, hogy hogy kell kiejteni egy szót, ha leírva látják, hiszen egy írásképhez csak egy kiejtés tartozhat. Nincs tippelgetés vagy kivétel – egy franciának vagy angolnak ez nagy könnyebbség lehet.
Végül pedig fontos hangsúlyozni, hogy nem találkozhatunk nagyon különböző dialektusokkal vagy nyelvi változatokkal. Persze – mint minden nyelvben – vannak kisebb földrajzi és szociolingvisztikai különbségek, de alapvetően minden magyar anyanyelvű ember könnyedén és tökéletesen megérti egymást. Így egy nyelvtanulónak nem kell aggódnia, hogy olyan magyarokkal fog találkozni, akik egy számára érthetetlen nyelvváltozatot beszélnek (természetesen eltekintünk a különböző szerek befolyásoltsága alatt lévő egyénektől).
Nehézségek:
Bár a leírt szavak kiejtése elég egyértelmű, fordítva (hallás alapján) már elég nehéz lehet kitalálni a helyes írásmódot: például a „j” hang j-vel és ly-nal is lehet jelölni, és bár vannak rá szabályaink, de azokhoz kivételek is tartoznak (harkály, seregély, papagáj…). Egyszóval egy külföldi számára ilyen esetben marad a találgatás vagy az előre bemagolás.
A két eltérő ragozás, (alanyi és tárgyas) ragozás, talán a legnehezebb magyar sajátosság egy nyugat-európai nyelvtanuló részére, hiszen ez ott teljesen ismeretlen. Ráadásul a szabály nagyon bonyolult; az, hogy határozatlan tárgy vagy tárgyatlan ige esetén alanyi ragozást, határozott tárgy esetén pedig tárgyas ragozást, végtelenül leegyszerűsítő változata a szabálynak. Egy külföldi számára elsőre sokkoló lehet, hogy miért nem ugyanaz az igealak szerepel a „Látok” és a „Látom a lovat” mondatban.
A magyar egy agglutinatív (ragasztgató) nyelv, ami azt jelenti, hogy a szótőhöz szorosan (egybeírva) kapcsolódó utótagokkal bővítjük a szavakat az esetek és egyéb jelentések kifejezéséhez. Mi ezt már megszoktuk, de a hosszú összetételek ijesztőek lehetnek egy külföldi számára. Levél, levelez, levelezés, levelezésetek, levelezéseitek, levelezésetekben – a pár betűs írásbeli különbségek jelentésben nagyokká válnak, így biztosan nem kellemes élmény a megtanulásuk.
Végül a magánhangzók hangrendi egyeztetése is olyan dolog, amely egy angol vagy egyéb nyugat-európai anyanyelvű ember számára újdonságként hathat – bár a törökben és a finnben is létezik. A magas és mély hangrendű magánhangzók ráadásul nem mindig egyértelműek (lásd: sírna, nem pedig sírne), így ismét csak leegyszerűsített szabályról beszélhetünk, ha azt mondjuk, a mély hangrendű és vegyes hangrendű szavak mély, a magas hangrendű szavak pedig magas hangrendű ragokat vonzanak.
Akárhogy is, kijelenthetjük, hogy ahogy minden nyelv, a magyar is rendelkezik nagyon bonyolult, szokatlan és néha logikátlan szabályokkal, ugyanakkor pár könnyű vonást is mutat. Kíváncsiak vagyunk olvasóink véleményére is, akár a fent olvasottak, akár magyarul tanuló külföldi ismerőseik elmondása alapján. Kommentelésre itt a blogon vagy a Facebook-oldalunkon van lehetőség.
