Helyette titokzatos készülődésbe fogtak, majd a sarkon túl diszkréten parkoló, sötétített üvegű kisbusz felé vették az irányt.
Beszállás után feledésbe is merült a szakadó eső. Az ülésrend kialakítása felébresztette az osztálykirándulások helyfoglalós reflexeit. A busz mennyezetén kigyúlt a kék neonvilágítás, előkerültek a műanyag felespoharak, a különféle lélekmelegítők és a szendvicsek, miközben rögtönzött idegenvezetést is hallhattunk: Kiskőrös máris érdekesebben suhant tova az Oroszlánkirály-sárga alkonyfényben.
Kezdetét vette a szeptember 2-ától 4-éig tartó csapatépítő hétvége. Az úti cél Hévíz volt.
A pihenőre Soltvadkerten, a Szent Korona cukrászdában került sor, ahol a finom főzött fagylaltok zavarba ejtően bő kínálatában kellett felelős döntést hoznunk. Talán ehhez is kikérhettük volna a felsőbb szférák véleményét a retrós „Igazság Hangja” jósautomata közvetítésével, blokkpapírra nyomtatott kusza karakterek formájában. Ez a látvány végre azoknak is segített letenni a munkát, akiknek pár perce még a szomszédos utazási iroda kedvezményes replülőjegyei terelték el a figyelmét – az elgépelés rögtön vonzóbbá is tette az ajánlatot szemfüles minőségellenőreinknek.
Hévíz a Balatontól északnyugatra, a Keszthelyi-hegységben fekszik. Tőzegmedrű gyógyvizes tavát a mederben talált pénzérmék tanúsága szerint már a rómaiak is ismerték. Modernebb értelemben vett fürdőhellyé gróf Festetics György avatta, aki 1772-ben emeltetett itt fürdőházat, méghozzá tutajokra. Minderről persze kevés szó esett a szállásra való késői megérkezést követően – két kolléga a helyszínen csatlakozott –, de bármilyen fáradt is volt a csapat, a beszélgetés azért hajnalig folytatódott a Villa Mediterran társalgójában.
Másnap, a svédasztalos reggeli után viszonylag frissen vártuk a következő kalandot. A gyenesdiási strandon szerencsére csak a zsúfoltság hiánya jelezte a nyári szezon végét. A napot nem takarták felhők, a Balaton éggel összefolyó, selymes vize is csak elsőre tűnt jéghidegnek. Aki mégis átfázott, az gyorsan felmelegedhetett a tollas- és röplabdázásban. Amikor eljött az ebédidő, senkit nem kellett kétszer invitálni a lángosozóba.
A méltán híres balatoni sajtos-tejfölös-fokhagymás lángosból nem volt könnyű mértéket tartani, ami szült némi kételyt az esti programmal, nevezetesen a festői Kis Helikon villában elfogyasztandó vacsorával kapcsolatban. A kiadós lángosozás ellenére sem a főtt krumplival körített marhapörkölt, sem a vegetáriánusoknak kedveskedő cukkinis fogás nem hagyott teret a további óvatoskodásnak, nem beszélve a ház nagyszerű vörösboráról és a vacsorát megkoronázó, fügével és szamócalekvárral felszolgált sajttortáról.
A villa hangulata, a családias kiszolgálás és a szakácsot is beszippantó beszélgetés gondoskodott arról, hogy a társaságot meglepetésként érje a felismerés: öreg már az este, ideje hazaindulni.
Azonban a kényelmes séta a szállásra nem elégítette ki mindenki kilométerhiányát. Kezdetét vette az éjszakai szuvenírvadászat. A hotel társalgójában ezúttal is nagy világmegváltás bontakozott ki (vélhetően a szálláson velünk osztozó német turisták mérsékelt örömére), de azért még éppen sikerült úgy lefeküdnünk, hogy a fáradtság ne menjen a másnapi programok rovására.
A fő dilemmát persze így sem lehetett megúszni: tófürdő vagy túra? Akik az előbbire neveztek be, 36–38 °C-os gyógyvízben áztathatták magukat, amely a közel 39 méter mély mederbe nyíló Hévízi-forrásbarlangból tör fel. A kalcium-, magnézium- és kéntartalmú víz közismerten jótékony hatással van a mozgásszervi és idegrendszeri panaszokra, és mivel a tó vizét a Hévízi-csatorna a Zala folyóba, majd a Balatonba vezeti, erről a gyógyító élményről valójában senki nem maradt le, aki előző nap belemerészkedett a magyar tengerbe.
A túrát választók persze leginkább a verítékben fürödhettek a Rezi vár felé vezető úton. Az erdők és nyílt lankák közt kanyargó ösvény az út nagy részében csak szerényen emelkedett, hogy aztán a romhoz közeledve rövid, ám annál meredekebb kaptatóval lepje meg a beszélgető, fényképezkedő hétvégi alpinistákat. A Keszthelyi-fennsík 427 méter magas sziklaormán álló várrom panorámája minden nehézségért kárpótolt, hamuban sült isler mellett pásztáztuk a dombok közül előfehérlő templomokat, kerestük a horgásztavakat.
Ebédidőben a már hazaútra felpakolt társaság a Magyar Csárdában egyesült újra. Az étlapról előzetesen megrendelt fogásokat itt is csak dicsérni lehetett. A fedett kerthelyiség kényelmét is hamar visszasírtuk: a busz szűkebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Talán csak kezdtük kihízni, de még ez az eshetőség sem tartott vissza senkit attól, hogy az ismételt soltvadkerti pihenő alkalmával újabb fagylaltízeket vagy ínycsiklandó süteményeket próbáljon ki.
Az energia így kitartott az esti érkezésig az iroda elé, ahonnan mindenki a tartalmas hétvége utáni elégedett kimerültséggel térhetett haza. A remélhetőleg hagyományteremtő kirándulásért elsősorban Sojnóczky Sándort illeti köszönet, de meg kell említeni Szabó Anna ötletgazdát is, akit a hazaúton ugyan elbúcsúztattunk, de – őt idézve – karrierje következő állomása sincs messzebb, mint a tér túloldala.
Zárszóul kínálkozik a kérdés: kell-e ennél jobb példa a csapatépítés kifejezés valódi jelentésére?
