Maximumdíj – árazási stratégiák a gépi fordítás utószerkesztésére

Egyre inkább úgy tűnik, kezd körvonalazódni egy új árazási modell, amely végre pontot tehet a sokat vitatott kérdésre, hogy hogyan lehet igazságosan „beárazni” a gépi fordítások utószerkesztését (amelyet a TAUS javaslata alapján újabban ismét átnézésnek, lektorálásnak neveznek).

A probléma nem újkeletű, hiszen amióta létezik gépi fordítás (amelynek nem titkolt céljai között szerepel a költségcsökkentés a vásárlói oldalon), élénk vita folyik arról, hogy hogyan lehetne megfelelően díjazni ezt a gyerekcipőben járó nyelvi szolgáltatást.

Mindkét fél álláspontja érthető: az ügyfelek szeretnének spórolni a befektetésen, a fordítók pedig szeretnének (legalább időarányosan) ugyanannyi pénzt keresni, mint a fordítással. Vizsgáljuk meg a korábbi árazási modellek buktatóit és a kiutakat.

Felejtsük el a szóárat és az óradíjat

Ami a fordítás, de talán még a lektorálás esetében is bevált mint elszámolási egység, az bizony sokszor nem alkalmazható a gépi fordítás utószerkesztésére.

A gépi fordítás utószerkesztésével a legnagyobb baj az, hogy a szegmensekkel eltöltött idő rendkívül változó lehet a minőség függvényében: elolvasni egy rendkívül rossz gépi fordítást, majd kitörölni és a nulláról újrafordítani értelemszerűen még több időt vesz el, mint simán lefordítani.

Ugyanakkor előfordulhat, hogy a minőség 100%-os vagy azt közelítő, és pár másodperc alatt továbbhaladhatunk a következő szegmensre.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a neurális gépi fordítás (NMT) elterjedésével egyre sűrűbben fordulnak elő olyan fordítások, amelyek nyelvtanilag ugyan hibátlanok, mégis félrefordítást tartalmaznak.

Az ilyen szegmenseknél, ha túl kevés időt szánunk rájuk, előfordulhat, hogy a sürgető időkeret miatt átsiklunk a hibán (az NMT további tulajdonságairól és veszélyeiről egy korábbi cikkben írtunk).

Érthető tehát, hogy a szavak száma alapján megadott fix ár nem praktikus, ugyanis jelentősen torzít, ha a szövegben előfordulnak közel tökéletes és abszolút újrafordítandó szegmensek is.

Az óradíj (értsd: a munkával eltöltött idő utólagos „lejelentése”) szintén nem egy ideális megoldás, hiszen az ügyfelek az előre kiszámítható költségeket szeretik; nem is beszélve arról a tényről, hogy a megkezdett óra több helyen teljes eltöltött órának számít, és a felfelé kerekítés jelentősen növelheti a költségeket.

Valamivel szofisztikáltabb az ún. „editing distance” (kb. szerkesztési távolság vagy szerkesztési arány) alapján kiszámolt, utólagos árazás.

Ez azt jelenti, hogy az adott CAT-szoftver (fordítássegítő program) naplózza, hogy az aktuális szegmens véglegesre javított változata mennyire különbözik az eredeti gépi fordítástól.

Ezután a szerkesztések százalékos mennyisége alapján ki lehet találni különböző árkategóriákat: például a 100%-ban átírt szegmensek teljes fordítási áron lesznek kifizetve, míg az 50% alatti módosítások például féláron, a nem módosított szegmensek pedig negyedáron vagy olcsóbban.

Minimumdíj és maximumdíj egyszerre?

A szerkesztési távolság alapján kiszámított fizetés talán a legkorrektebb módszer, azonban ez is további szofisztikációt igényel, ha a fair díjazás a célkitűzés.

Alapesetben a CAT-szoftverben nemcsak gépi fordítással találkozunk, hanem fordítási memóriát (TM-et) is használunk, amelyből megbízható, korábban jóváhagyott fordítások jönnek elő. A teljes egyezéseket és a részleges egyezéseket (fuzzy match) TM-mel fordítjuk, és csak a találat nélküli szegmenseket fordítjuk elő a gépi fordítómotorral.

Pár nagy fordítócég már megtalálta a receptet: a szerkesztési távolságot (%-ban kifejezve) levonjuk 100%-ból, utána az adott szegmens a százaléknak megfelelő fuzzykategória szerint lesz kifizetve. Azaz ha egy szegmens 20%-át írtuk át, ugyanannyi pénzt kapunk érte, mint ha 80%-os egyezésként jött volna a TM-ből.

„Maximumdíj” alatt azt értem, hogy az ügyfél előre kiszámolja, mennyi lenne a legmagasabb ár, amit akkor fizetne, ha netalán minden géppel fordított szegmenst a nulláról újra kellene fordítani, azaz teljes áron számolnánk.

Utólag azonban módosul a megrendelés a valósan eltöltött szerkesztési munka (nem idő) alapján.

Ha ehhez még társítunk egy minimumdíjat is (amire azért van szükség, hogy kis munka esetén is megérje egyáltalán belekezdeni a projektbe), akkor talán mindkét fél számára kifizetődő lesz a megoldás.

Így ugyan nem tudjuk előre a végleges költséget, de az ügyfél legalább tisztában van annak maximumával, a fordító pedig biztos lehet a minimumában is.

További kérdések

Felmerülnek persze további kérdések is, például, hogy hogyan lehet megakadályozni azt, hogy a fordítók késztetést érezzenek a teljesen jó fordítások átírására is.

Hiszen előfordulhat, hogy a fordító csak a magasabb díjazás érdekében a megfelelő gépi fordításokon is szerkesztget egy kicsit.

Ez nem kerülhető el teljesen, ugyanakkor ha feltételezzük, hogy minden ember szeret hamar végezni a feladataival, és a fordítandó szöveg végére jutni, akkor talán nem fordul elő „kóros” mennyiségben a felesleges utószerkesztés.

Másik, de ide tartozó probléma, hogy ha az ügyfélnek lektorált minőségre van szüksége, akkor nem lehet megspórolni egy további lektorálási lépést; az utószerkesztő ugyanis nem a lektort, hanem a fordítót váltja fel a folyamatban (vagy inkább fogalmazzunk úgy, a gépi fordítás gyorsítja a fordító munkáját, nem pedig helyettesíti).

Ha a fordítói piac ügyféloldala belátja, mennyire felelősségteljes és aprólékos munka lehet adott esetben a gépi fordítás utószerkesztése is, akkor talán egészséges konszenzus épülhet ki a fenti árazási modellből.

Megosztás:
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin

Kapcsolódó bejegyzések

Mit tehetünk Önért?

Lepahin Péter
+36 30 479 6785
+36 30 479 6785
Brigitta Huszka